Lily a folyóparton ülve a tavasz fényeinek játékát nézte víztükrön. Hallgatta a madarak énekét közben gondolkodott....a férfire gondolt akit örökre elveszített. Szívet tépően felzokogott. Nem volt senki akivel megbeszélhette volna fájdalmát.Szánta egyben átkozta beteg lelkét.Mert az volt,egy beteg lélek. Ha tudta volna,hogy a mese szeretete ilyen mélyre taszítja,rég messze űzte volna az elméjéből.Hányszor hallotta szeretett nagyijától:-Nőj már fel végre ,Te lány! Ne élj a mese világában!Nem való az már neked,ne álmodozz folyton!-
De ő csak nevetett.
De ő csak nevetett.